Kedves „Holle anyó” Rózsakerten

Huszonegy éve dolgozik óvónőként a kerületben Mesterné Nagy Csilla, aki idén átvehette a főváros rangos pedagógiai elismerését, a Bárczy István-díjat. Pedig eredetileg cukrásznak készült, de nyolcadikban egy gipszelt láb miatt lemaradt a felvételiről.

– Mit jelent ez a kitüntetés a mindennapokban?

– Orbán Judit, az Egyesített Óvoda vezetője terjesztett fel, de már ez is meglepett, miközben persze nagyon jólesett. Elismerésként éltem meg, de ettől nem érzem magam nagyobbnak vagy jobbnak. Eddig is igyekeztem száz százalékot nyújtani, ezután is maximális energiával fogok dolgozni. Amikor azonban a telefont kaptam, épp uzsonna után mentünk az udvarra. Olyan volt, mint egy mellbeütés, persze jó értelemben. Csak támolyogtam az udvaron. Később a kollégák egy kis ünnepséggel is készültek, ami nagyon kedves volt a részükről.

– Huszonegy év után honnan van még mindig ennyi lendülete, energiája?

– Egyszerűen nagyon szeretem a munkám. Ha látok egy ötletet, azonnal azon jár az agyam, mit lehetne ezzel kezdeni a csoportban. Ebben a szemléletben hatalmas szerepe volt egykori kollégámnak, Fellegvári Anikónak, aki a mai napig nagyon hiányzik nekünk. Tőle tanultuk meg ezt a szakmai nyitottságot, az ő szellemiségét, gazdag látásmódját visszük tovább a mindennapokban. Ide tartozik a saját készítésű játékok varázsa is – a „régi öregekkel” imádjuk ezeket alkalmazni, hiszen egy egyszerű papírhengerből is csodákat lehet alkotni. Ha bemegyek egy üzletbe, rögtön azt nézem, mit tudnék bevinni a gyerekeknek.

– Ha a gyerekeket kérdeznénk, milyen mesefiguraként írnák le önt?

– Talán azt mondanák: Holle anyó, de nem az anyóság miatt (nevet). Azért, mert nálam vannak elvárások, de adok is cserébe. Ha a gyerekek érzik, hogy szeretjük őket és biztonságban vannak, rendkívül együttműködőek. Ha 10-15 év múlva megkérdeznék rólam az egykori óvodásomat, nekem az lenne a legszebb, ha azt mondaná: kedves voltam és mosolygós.

– Mit kapott ettől a pályától ennyi évtized után?

– Rengeteg szeretetet és bizalmat. Fantasztikus érzés az a tiszta visszacsatolás, amikor a gyerekek odafutnak hozzám, és kimondják, hogy szeretnek. Amikor megosztják velem a legnagyobb örömüket és a bánatukat is, és legfőképpen az, hogy feltétel nélkül megbíznak bennem. Ez a szeretet az, ami minden nap újra feltölt, és amiért nem cserélném el semmi másra ezt a pályát.

Deáki Tímea